Ode
on a Grecian Urn
Thou
still unravish'd bride of quietness,
Thou foster-child of Silence and slow Time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fringed legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In tempe or the dales of Arcady ?
What men or gods are these ? What maidens loth ?
What mad persuit ? What struggle to escape ?
What pipes and timbrels ? What wild ecstacy ?
Heard
melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear'd,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal - yet do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
Forever wilt thou love, and she be fair !
Ah,
happy, happy boughs ! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the spring adieu;
And, happy melodist, unwearièd
For ever piping songs for ever new;
More happy love ! more happy, happy love !
For ever warm and still to be enjoy'd,
For ever panting and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high sorrowful and cloy'd,
A burning forehead, and a parching tongue.
Who
are these coming to the sacrifice ?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead'st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest ?
What little town by river or sea-shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of its folk, this pious morn ?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul to tell
Why thou art desolate, can e'er return.
O
Attic shape ! Fair attitude ! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form ! dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold pastoral !
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst of other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say'st,
"Beauty is truth, truth beauty, - that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.
|
Óda
egy görög vázához
Oh
tûnt derûk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idõ
s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy
dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él ?
Mily istenségek, vagy mily emberek ?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj ?
Vagy más ég s föld ? Kik e vad némberek ?
Õrültet ûznek
? vagy harc sodra kél ?
Sip andalog ? dob döng ? kéj láza fáj ?
Édes
a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall. még szebb: halk sipocska zengd !
Ne testi fülnek ! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend !
Szép ifju ! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán !
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány !
Óh,
boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömbe kész,
zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még !
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytõl a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég ...
Mily
áldozatra gyûl emitt a nép ?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelid üszõt, amely bõdülve lép
s borítja lágy szörét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövû hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár ?
- Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közûlük hírt regélne nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már ...
Óh,
antik karcsúság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sûrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyöngyöre
az öröklétnek: hûs pásztormese !
Ha rajtunk múlás ûli már torát,
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hû barát:
"A Szép: igaz s az Igaz: szép !" - sose
áhítsatok mást, nincs fõbb bölcseség !
(Tóth Árpád fordít.)
|